Sok megkeresésnél, beteg embernél érezni lehet, hogy bár fizikai lénye, személye gyógyulni akar, de a mögöttes, láthatatlan Én-döntött élete fölött. Eltávozni készül. Minden esetben meg kell tenni mindent, amit lehet, főleg a tudatkezeléseket, hátha beletud kapaszkodni egy olyan szálba, ami a mélytudatát, vagy lelkét kirántja sorsából, és új értelmet nyer. De ez most más… ő élni akart. Nem egy választott átmenet jelen esetben a rendkívül komoly gyulladás, hanem tanítás. Hullámzóan érkeztek a jobbulások és stagnálások, majd az újabb és újabb akadályok. A lélek hozzáállása mosolygós és türelmes, de vigyázva tette a megpróbáltatásokat hordozója elé, hogy azt a vékony szálat el ne veszítse.

A szervezet küzdött és jól haladt a gyógyulásban, bár a szervek tudatába megannyi sérelem és elszenvedett harc vésődött bele, de megszólíthatóak voltak és vártak. Vártak a felismerés kitárt ablakára, a megértés feloldozására. De még ez is megtörténhetett volna.

Hetekig nem tudott beszélni, sem felülni, nem működött semmi. Aztán beszélt és felült, sőt még sétált is; az egész szervezet azokat az életjelenségeket követelte, mint a napfény és friss levegő, vagy a mozgásból eredő keringés, halk zenét és még több látogatót – kapcsolatot a világgal. Az az erő kezdett el érkezni, amibe megkapaszkodva visszaléphetett volna az életbe, ahol a természetes áramlatok veszik kézbe gyógyulását.

Számtalan vizsgálat és beavatkozás, mely újra és újra lemerítette, mert a laboreredmények mást mutattak. Visszakerült mindig ugyanabba a fázisba, de már egyre gyengébben. A lélek még mindig vár…, de a hit közben elszállt. És ez az a pont, ahol a szervezet feladja.

A kórházi orvoslás előre szalad, ami életmentő is lehet, sőt sok esetben az! …de a természetes folyamaton túlfutó beavatkozások sok esetben inkább szólnak a felelősség átruházásáról – amit még meg is értek – de nagyobbat lépnek, mint amennyit a beteg elbír. Soha nem rajzolódott ki ennyire élesen a természetes és a mesterséges, mint ennél az esetnél. Nincs végső konklúzió, sem állásfoglalás, csak egy tanácstalan pontba érkezés, ahol minden eldőlt. Kimondták, hogy napjai vannak hátra, feladták a kezelést. Már nincs hova nyúlni, és nincs mit vágni – leadták.

És ha már tanácstalanság, akkor nézzük meg ugyanezt egy másik pontról.

Sok ember választja az alternatív megoldást gyógyulása érdekében. Számtalan esettel találkoztam, mikor valaki élete megmenthető lett volna, ha elmegy orvoshoz. Amit megértünk a fejünkben, és el is fogadjuk, az még nem találkozik a szív teremtésével. Nem állunk minden esetben készen arra, hogy a hitünk erejét felmérjük, és amit tudunk – alkalmazzuk. Egyéni, hogy ki mit ért meg, de minden esetben azt az érzést kelti, hogy mindennel tisztába kerültünk, hiszen részünk és velünk összecseng. Ennek csapdája az életünkbe kerülhet..

Nagyon nehéz az emberi elmén átlendülve, önmagunkat megkerülve megtalálni azt a hitet, amit keresünk. Míg elégedetlenek vagyunk és betegségünket is tőlünk független rendbontásnak éljük meg, míg nem éljük át, hogy minden bennünk született gondolat a világunk és minden, ami körülvesz az maga a Rend – addig nem vagyunk képesek gyakorolni a hitet, mely egyenlő az önfeláldozással, ego-eutanáziával. Túl a személyen és elváráson hömpölyög az az erő, ami gyógyít, de ez nem lehet sem átgondolt, sem akarati – csak jelen van. Nem nyúlhatunk utána, sőt nem is tudhatjuk, ha már birtokunkban van, mert eggyé válunk vele.

Ez az időszak, amiben élünk – pusztán hangolódásunk egy nagyon hosszú folyamatban. Minden lépés amit tanulásunkért teszünk – felbecsülhetetlen.